Az öreg harang nemcsak abban különbözik a többitől, hogy százmázsás testének a meglódításához legalább három emberre van szükség, hanem abban is, hogy csak nagy ünnepen szólal meg. Mikor mély, zúgó szava száll a városon, még a hortobágyi gulyás is meghallja a hangját, és azt mondja magában:
- Rákóczi beszél!
A hagyomány szerint Rákóczi Ferencnek a szava van benne a nagyharang zúgásában. A szabadság fejedelmének hangja száll végig a hortobágyi rónán, ha a harangot meghúzzák. Száll, száll a hang a magyar mezőkön, és az emberek leveszik a kalapjukat, mert Rákóczi Ferenc jut az eszükbe.
Ennek a nagyharangnak pedig a története ez. Hallottam vagy álmodtam-e? - mindegy. Aki a Rákóczi hangját hallja, az igaznak hiszi a történetemet.
Mikor II. Rákóczi Ferenc elindult az ő keserves bujdosásába, elbúcsúzva itthon levegőtől, víztől, falevéltől, mintha érezte volna, hogy sohasem látja meg az ő kedves országát többé.
- De legalább a hangom itt marad a tárogató hangjában - mondta a fejedelem.
A tárogató volt a kurucok hangszere. Fújták a tábortűz mellett, még dínomdánomban is a tárogató hangja mellett táncoltak. Tárogató volt a szabadság muzsikája.
Tudta ezt az ellenség is. Mikor Rákóczi Ferenc elbujdosott hazájából, az ellenség kihirdette, hogy össze kell törni minden tárogatót. El köll égetni! Ne maradjon a veszedelmes hangszerből egyéb, csak hamu.
Az ellenség parancsát végre is hajtották. Aki nem engedelmeskedett, annak a fejét vették.
Nem maradt hát itthon még a hangja se Rákóczinak.
Mikor hírül vitték a fejedelemnek, hogy elégették az ő kedves tárogatóját, a rodostói remete felsóhajtott:
- Már akkor igazán nem tudom, hogyan fogja hangomat meghallani a magyarság!
Történt ugyanekkor, hogy a debreceniek új harangot öntöttek. Addig is volt harangjuk, de csak amolyan apró, amelynek szavát még a szomszéd utcában sem hallották meg. Azt határozták tehát a debreceniek, hogy olyan harangot csináltatnak, amelynek hangját még a szomszéd falvakban is meghallhatják. Hadd tudja a hortobágyi pásztor is, hogy mikor van dél.
Elkészült a harang. Csudájára járt az egész város. Még olyan harangot nem láttak. Akkora volt a harang, mint egy parasztház. Az ütőjét pedig négy ló is alig bírta elhúzni.
- Ez aztán a harang! - mondták - Tán még Nagyváradon is meghallják, ha szól. Hadd hallják! Tudják meg, hogy Debrecennek telik ilyen harangra.
Mert a debreceni embernek egyéb gondja sincs, mint bosszantani Nagyváradot. Századok óta vetélkednek már egymással. Ha a váradiak tornyot építettek, a debreceniek még magasabb tornyot építettek.
Büszkék voltak tehát a debreceniek, hogy nagyharangjukkal "lepipálták" Nagyváradot.
Most már az a kérdés merült fel: milyen nevet adjanak a harangnak? A harangot is meg szokták keresztelni, mint az újszülöttet.
A városi tanács gondolkozóba esett.
Először arra gondoltak, hogy a harangot a polgármester nevéről Szakolczai Mihálynak nevezik el.
- Szakolczai Mihály uramnak - javította ki a polgármester.
Igen ám, de hogy lehet uramnak hívni egy harangot? Az nem lehet. Az egész város, még a kanászok is csak amúgy per Szakolczai Mihály emlegetnék a polgármester uramat. Elállottak tehát a tervtől.
Egy városi tanácsos ekkor a homlokára ütött.
- Nevezzük Jánosnak. Úgyis annyi a János Debrecenben.
Egy másik tanácsos közbevágott:
- Kend is János, én is János, az isten is János, legyen hát a harang is János!
Ebben megegyeztek.
Történt, hogy amidőn a harangot felhúzták a toronyba, egyszerre híre futamodott a városban, hogy Rákóczi Ferenc meghalt Rodostóban a múlt hónapban.
A harang erre megszólalt. Olyan mély, olyan bús hangon zúgott, hogy megrendült mindenkiben a szív... meghalt Rákóczi! Azt siratja a harang.
A városi nép összesúgott.
- Rákóczi lelke szól a harangból!
A harang szólt, szólt... Rákóczi Ferencnek hazaszálló lelke a harang hangjában végigrepült a magyar mezőkön.
Azóta hívja Rákóczinak a nép a debreceni nagyharangot.
 |  |  |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése