Oldalak

2014. október 21., kedd

1956

1956-ról egy nyolcéves kislány szemével
Dátum: 2006. október 11. szerda, 10:19
Téma: Mindennapok




Ma már tudom, hogy nagyon sokan gyászolták szeretteiket. Sok család szétszakadt, mert valaki közülük elhagyta az országot. A házak falában még hosszú ideig látszottak a golyók ütötte lyukak. Ezeket mára már mind eltüntették.






Hogy a városban mi történt azt mi gyerekek nem vettük észre, mert a felnőttek előttünk nem beszéltek róla. Talán csak a feszültség növekedése volt észlelhető - mert Ők - a felnőttek átélték a háborút és azért az még nem volt olyan nagyon rég, hiszen 1956-ot írtunk.
 
 
A változás abban mutatkozott meg, hogy nem kellett iskolába menni. Egy gyerek - így én is - ennek nagyon örült, hisz egész nap lehetett játszani. A Soroksári, és a Gubacsi út viszonylag közel volt hozzánk, és akkor még tele volt gyárakkal, üzemekkel. (Ha jól tudom itt működött, az un. „Lámpa gyár”, amiről mindenki tudta, hogy fegyvereket gyártanak.) Amikor közelebb értek az események az ágyúzások hangját már hallottuk is, és a lakás ablakainak üvegei kitörtek.

 A legnagyobb gondot akkor az élelmiszerek - elsősorban a kenyér - beszerzése jelentette. Kenyérért órákat kellett sorban állni a péknél, és nem volt biztos, hogy kapott mindenki. Apámnak műlába volt, mert a háborúban egyik lábát térdtől elveszítette. A kenyér fontos élelem volt ott, ahol annyi az éhes száj. Ő, aki igen büszke ember volt, lecsatolta a műlábat és mankóval ment kenyérért a pékhez. Hozott is haza finom, illatos, friss kenyeret. Ez volt az egyetlen alkalom, hogy rá tudták Őt beszélni arra, hogy némi előnyt kovácsoljon hátrányából.

Az élelem beszerzése az asszonyokra hárult és ők - a három nővér - be-bementek a városba és mindig aggódva várták őket haza. Mi gyerekek inkább kíváncsian, mert hogy esetleg veszélyben lehetnek nem tudtuk, és „mit hoztál?” volt az első szavunk, amikor megérkeztek. Hoztak is mindig valamit, amit éppen kaptak: rózsaszínű „bundabugyit”, konzervet, mikor mit. Ahogy elmondták: teherautókról osztották az embereknek ezeket a dolgokat.

 Azokban a napokban olyan élelmiszerhez is hozzájutottunk, amihez azelőtt soha. A Vöröskereszt-től kaptunk csomagokat és azokban volt többek között margarin - előtte még soha nem ettem -, sűrített tej, konzervek, ezek nekünk akkor bizony újdonságok voltak. Apám munkahelyéről is hoztak nekünk lisztet, konzervezeket, szóval ennivalóval el voltunk látva.

 Akkor is voltak élelmesebb, és kevésbé élelmes emberek. Mi a kevésbé élelmesek - azt is mondhatnám, a bután becsületesek - közé tartoztunk. Akkoriban épült nem messze tőlünk egy lakótelep. Még félkész állapotban volt, de sokan akkor foglaltak maguknak lakást. Nekünk nem volt saját lakásunk és
Anyám hiába kérlelte Aput, hogy menjünk mi is, és foglaljunk egy lakást magunknak, mert bárhogy is lesz bennünket nem fognak onnan kitenni. Apám nem volt hajlandó erre. Ő ezt egyfajta lopásnak érezte, és becsületessége nem engedte, hogy elvegye azt, ami nem az övé. Hiába mondta Anyám, hogy más is megteszi - Apám hajthatatlan maradt. (Az akkor önkényesen beköltözőket nem lakoltatták ki az elfoglalt lakásokból.) Így mi maradtunk, és saját lakásunk csak akkor lett, amikor Nagyitól Anyám örökölte a házat a testvérei jóvoltából.
...


Amikor már vége felé közeledtek az események a nagy grundra teherautókon érkeztek a magyar katonák, forradalmárok, és egy kis pihenő után mentek is tovább. Az emberek szaladtak és vittek nekik, amit tudtak - ennivalót, meleg ruhát.

 Nem sokkal ezután egy nap, amikor már leverték a forradalmat, orosz harckocsik jöttek az utcába. Nekünk gyerekeknek ez nagyon érdekes volt, mert addig se harckocsit, se orosz katonát nem láttunk, de nem engedtek ki bennünket az utcára, hogy megnézzük.
Az orosz katonák fegyverrel a kezükben házról-házra jártak. Bejöttek az udvarra, „puska”, „puska” - mondogatták, fegyvereket kerestek. Körbejártak a lakásban, benéztek a fáskamrába. Fegyvert természetesen nem találtak nálunk, és amikor mentek kifelé nekünk gyerekeknek adtak egy-egy szelet csokoládét.

Az élet lassan újraindult és ugyan úgy folyt, mint régen. Ismét iskolába jártam - egy rövid ideig volt hittan oktatás is, de nagyon hamar megszüntették. A mi családunk szerencsés volt, mert a forradalomnak nem esett senki áldozatul, és nem távozott senki külföldre.

Ma már tudom, hogy nagyon sokan gyászolták szeretteiket. Sok család szétszakadt, mert valaki közülük elhagyta az országot. A házak falában még hosszú ideig látszottak a golyók ütötte lyukak. Ezeket mára már mind eltüntették.

Eltelt 50 év, de sok embernek a lelkén ejtett sebek a mai napig se gyógyultak be - talán soha nem is fognak


Vera



Honnan? - http://regi.csillagszemek.hu/modules.php?name=News&file=print&sid=1444

2014. október 6., hétfő

Az aradi tizenhárom



Az aradi vértanúk azok a magyar honvédtisztek voltak, akiket a szabadságharc bukása után az 1848–49-es szabadságharcban játszott szerepük miatt Aradon végeztek ki.

Búvárkodó:  http://hu.wikipedia.org/wiki/Aradi_v%C3%A9rtan%C3%BAk


 
Batthyány örökmécses
Ugyanezen a napon végezték ki az első felelős magyar miniszterelnököt, Batthyány Lajost, Pesten.

Emlékük szívünkben örökké él .
Batthyány Lajos gróf (1806-1849)
miniszterelnök

Simon M. Veronika festménye



Aulich Lajos (1793-1849)


Damjanich János (1804-1849)
http://torontoicserkeszek.multiply.com/journal/item/242

Dessewffy Arisztid (1802-1849)



Kiss Ernő (1799-1849)


Knezich Károly (1808-1849)



Láhner György (1795-1849)




Lázár Vilmos (1815-1849)


Leiningen-Westerburg Károly gróf (1819-1849)




Nagy-Sándor József (1804-1849)



Poeltenberg Ernő ( 1813-1849)

Schweidel József ( 1796-1849)


Török Ignác (1795-1849)




Vécsey Károly gróf ( 1807-1849)


2014. szeptember 11., csütörtök

Móra Ferenc - Szeptemberi emlék

Móra Ferenc emlékszoba Szegeden. Lehet, hogy a Szeptemberi emléket is ennél az íróasztalnál írta.

Mi a műfaja a Szeptemberi emléknek??
Mit jelent az?
Szülei - Móra Márton és Juhász Anna.

 
Szülőháza Kiskunfélegyházán.
Akár itt is őrizhetik a tiszta jeles bizonyítványt a szülőházban.

Közületek kinek volt tiszta jeles a bizonyítványa?
Mi az a jeles?



Milyen volt az időjárás?
Minek nevezte Móra Ferenc a jégesőt?
Írói kifejezés.


Olvassátok fel az elbeszélésből ezt a részt!


Beiratkozni az édesanyja vitte el őt az iskolába.
 
Olvassatok fel részleteket, amik édesanyjáról szólnak!
 
Mi is történt velük előtte?
 
Mennyi volt a tandíj?


Szegénységi bizonyítványt bizony nem kaptak.

Hol kellett kérni és miért?


Tandíjra és könyvre kellett a pénz.
 
Édesszüléje miben tartotta a pénzt?


Mindent összenéztek, hogy ...

Mire is kellett a pénz?


Komák, sógorok mind jégverte emberek voltak.

Mit jelent?

Mi történt azután?
Alkossatok mondatokat a következő szavakkal a könyv segítségével!

évnyitó, iskola, egy hét, piac, csengetés, kerítés, igazgatói szoba, folyosó, szeptember, tudomány, példamondat, latin ( a tudomány nyelve ), Nagy Mátyás, fordítás


Hiába zörgették a kiskaput.

Miért nem akarta hallani?


Hiába bújt ólba ...

Bújhatott a padlásra ...



A kofaasszonyok között ácsorgott.

Mire várt ott?
Ez itt a régi kecskédi elemi iskola.

A negyedik nap már ....

Fejezzétek be  a mondatot!

Mi az - hogy :
" jót lehetett inni a tudomány kútjából "

Milyen óra volt, amikor már nem bírt magával és elárulta, hogy ott van,hogy beszökött az iskolába?
Milyen óra volt?
Mit kérdezett Zólyomi tanító úr?


Íme egy latin mondás:
Közületek ki mondja meg a helyes fordítást?


arany sorelválasztó



Repetitio est mater studiorum.

 
mater - anya
repetitio - ismétlés
studiorum - tudás
est - van 

Ismétlés a tudás anyja.
arany sorelválasztó
B I Z T O S    S I K E R Ü L !
arany sorelválasztó
 
A latin órának már bizonnyal vége van.

Mi történt, amikor Móra Ferkó bekiáltotta a helyes megfejtést?
Többet sose kértek tandíjat Móra Márton fiától.

Szerinted mi történt ?


Móra Ferenc (1879-1934)

arany sorelválasztóarany sorelválasztó






Szent István napja augusztus 20-án van.



Hogyan ünnepeljük meg ezt a napot?


arany sorelválasztóarany sorelválasztó


SZÖVEGFELDOLGOZÁS

1. Címe, írója, műfaja
2. Elolvasás!
3. Szereplők
4. Helyszínek
5. Idő, időrend
6. Cselekmény
7. Mondanivaló
8. Írói kifejezések
9. Kulcssszavak
10. Miért tetszett?

arany sorelválasztóarany sorelválasztó

Szorgalmi feladat - Íme 12 latin mondás. Lehet próbálkozni a fordítással, - ám, aki keres az talál! Valahol segítséget is találsz!!!
A megfejtéseket a  mesekete@indamail.hu  címre várom.
Határidő nincs.

  1. Cogito, ergo sum.

Cogito - azt hiszem, gondolkodom
ergo - tehát
sum - én ( vagyok)
2. Ubique bonum est, sed optimum est domi esse.
ubique - mindenhol
bonum - jó
est - van
sed - de
optimum - legjobb
domi - otthon
esse - lehet

    3. Errare humanum est.
errare - téved, tévedni
humanum - emberi
est - a, valami, dolog

  4. Iuventus ventus.
iuventus - ifjúság, fiatalság
ventus - szél, szelesség, bolondság

    5. Non scholae, sed vitae discimus.
non - nem
scholae - iskola
sed - de, hanem
vitae -élet
discimus - megtanuljuk, tanulunk

  6. Omnis est rex in sua domo.
omnis - minden, mindenki
est - van
rex - király
in - -ban, -ben
sua - övé, saját
domo - ház
  7. Unos pro omnibus, omnes pro uno!
unos - egy valaki kizárólag, csakis
pro omnibus - mindenért, mindenkiért
omnes - minden, mindenki
uno -egy
8. Bis dat, qui cito dat.
bis - kétszer
dat - ad
qui - aki
cito - gyorsan
 
9. Faber quisque suae fortunae est.
faber - kovács
quisque - aki, akik, mindenki
suae - övé, saját
fortunae - szerencse
est - van

                       10. Mens sana in corpore sano.

mens sana - józanság, ép
in - -ban, -ben
corpore - test
sano - egészség, lélek


11. Summa summarum.
summa - összeg
summarum - összegek, minden együtt

12. Veritas vincit.
veritas - igazság
vincit - győz
Ha valaki megfejtett belőle ötöt, küldje be nekem!
Cserébe kiírom a nevét csupa sziporkázó csillogó-villogó betűvel IDE ......!!!!!!
arany sorelválasztóarany sorelválasztó

C Í M E M :


arany sorelválasztóarany sorelválasztó



arany sorelválasztóarany sorelválasztó


Itt a súgó!!!!
Gondolkodom, tehát vagyok. Tévedni emberi dolog. Mindenütt jó, de legjobb otthon. Fiatalság bolondság. Nem az iskolának, hanem az életnek tanulunk. Mindenki király a maga házában. Egy mindenkiért, mindenki egyért!  Kétszer ad, aki gyorsan ad. Mindenki a saját szerencséjének kovácsa. Mindent összevetve. Az igazság győz.


arany sorelválasztóarany sorelválasztó

Móra Ferenc:

Szeptemberi emlék

Az a nyár is ilyen telt kalászú, tömött gerezdű volt, mint az idei. Fára almát, tőkére szőlőt aggatni se lehetett volna többet. – No gyermekem, lesz ám szüretre új könyv, új ruha! – veregette meg Péter-Pálkor édesapám a vállamat. – Lesz ám! Még aranygombos kislajbi is! Ezüsttel futatott, arannyal szalajtott. Esztendő óta hazajáró szégyen pirította meg a képemet. Elsős gimnazista koromban én is szerettem volna pünkösdre kicifrítani magamat, mint a Stross szomszéd gyerekei. Persze nekik könnyű volt, mert ruhásboltja volt az apjuknak, olyan hercegnek öltözhettek, amilyennek akartak. ( Sárga bugyogó, piros mándli és zöld kalap árvalányhajjal.) Nekem azonban magamnak kellett ékességeimről gondoskodnom. Szerencsére nem kellett értük messze mennem. Hetedhét ház ellen lakott Hollós koporsós, kint szárította a frissen festett koporsókat az udvaron, azokról leloptam az aranypapírból lévő betűket és fölvarrtam őket a kabátom elejére, jobbrul-balrul. Nagyon szép volt az, és az Úristennek bizonyosan több öröme telt bennem, mint akármelyik császárban, akinek érdemcsillagok tejútja kanyarog a mellén. De a nagyoknak sohsincs olyan szépérzékük, mint a gyerekeknek. Édesanyám leparancsolta rólam az ordókat és aggóskodva csóválta meg a fejét: – Mi lesz belőled, édes fiam, ha még elsős gimnazista korodban is ilyeneket cselekszel? Hát a te eszed már sohase érik meg? No, másodikos gimnazista koromra megért. Végigolvastam az egész nagy bibliát, ó- és újtestamentumot, beleértve az Énekek énekét is, meg az apokalipszist is, és az a sok zsidó király rendkívül komolyítólag hatott rám. Ha Stross Olgával összevesztem a túrós bodagon, mindig Jezabelnek neveztem és kijelentettem neki, hogyha elveszem feleségül, kutyákkal nyalatom föl a vérét. (Ez szép fametszetben volt meg a bibliában.) A Daru utcában táltos hírében álltam, és jelességeimet hivatalosan is méltányolták. Húsz pengő stipendiumot kaptam bizonyítványosztáskor, a legnagyobbat az iskolában és azt számoltam le az asztalra, mikor apám jókedvében fölidézte múltam sötét foltját, a koporsós kreációt. – Rá se hallgass, kisfiam – nézett be anyám a konyháról – apád csak az eszit járja. Mást mondok én teneked. A pénzecskédből tíz pengőt odaadunk apádnak, kifizeti belőle a tavalyi porciót. Tíz pengőt meg kölcsön adsz nekem, abból diófakeresztet csináltatunk az öregapádék sírjára, meg veszünk két malackát. Te legelteted őket a szőlőben nyáron, szüretre fölpendülnek, az egyiket eladjuk az őszi vásárban, abból veszünk neked harmadikos könyveket. Jó lesz-e így? Hát hogyne lett volna jó? Az apám csakúgy nem értett a pénzhez, mint én nem értek, az anyámnak kellett kézben tartani a pénzügyi impériumot. Ez volt az első-utolsó jól megalapozott költségvetése az életemnek. Hogy a jó Istennél nem nyert felsőhatósági jóváhagyást, arról mi nem tehetünk. Szent István délutánján elverte a jég a szőlőt. Azaz dehogy elverte: széthasogatta még a tőkéket is. Még másnap reggel is marékszámra lehetett szedni a jeget a laposokon, ahol a víz összesodorta. Ez a Szent István nap azóta a mi családunkban történeti dátum. Ez az ab urbe condita, innen számítunk mi mindent. A mennyei parittyakövek fültövön verték a két malackát is. Ha az apám római császár lett volna, a csillagászok bizonyosan föltették volna őket legelni valahova a sarkcsillag mezejére, ahol a többi csillagállatok is találhatók. Így csak elástuk őket az orgonabokor tövébe. Segítettem én is s nagyon elbámultam rajta, hogy az édesapám a szeméhez emelgeti a kezefejét. Felnőtt embert én addig nem láttam sírni. Minálunk meg különösen nem. A mi fajtánknak befelé szokott folyni a könnye, ahogy azóta megtanultam. Csak most sejtettem meg, hogy itt valami nagy baj van. De hogy micsoda, azt csak szeptember elsején tudtam meg. „A fehér kezek napján.” Iratkozni az anyám vezetett föl az iskolába. Az anyák oroszlánok, ha gyermekük csimpaszkodik a szoknyájukba. Nem ijednek meg a tekintetes uraktól se. No, Zólyomi tanár úr, az inspekciós nem is volt valami megijedni való ember. Drága jó mézeskalács ember volt, úgy tudom, ma is az még, élte napáldozatán. Még le is ültette az anyámat, ahogy a másodikos bizonyítványomban meglátta a tiszta jelest. – No, szüle, nagy öröme lehet ebben a kis vászonzacskónban – ütögette meg a léniával az ijedt-fehér arcomat. Az édesanyám kora szerinti lánya lehetett volna a tanár úrnak. De a hajába már huszonötesztendős korában beleragadoztak a bikanyálak, amiket a gondpókok fonogatnak. Nem is szoktunk mink azért haragudni, ha öregeknek néznek bennünket. A büszkeség lobbantotta őszibarackvirág színűre az én mindig bánatos szülőm arcát, nem a sértett hiúság. Ellágyulva nézett rám, de mindjárt erőt vett magán. Előkapta a tarka kendőjét a kebeléből. – Mivel tartozok, tekintetes tanár úr? – csomózta ki a kendő sarkát. – Hat forint ötvenhárom krajcár, lelkem. Olyan lett a barackvirág, mint a meggyfavirág. – Nekünk csak egy forintunk van, tekintetes úr. Nem adott többet a cigányasszony a selyemkendőmért. Úgy mondta az uram, szegény gyerektül egy pengő jár. – Jó, jó, lelkem, csakhogy akkor szegénységi bizonyítvány kell – nézte elkomolyodva Zólyomi tanár úr a rubrikás papírost. Most már ő kivakarja onnan, amit beleírt? Jaj, mennyi bajt csinálnak ezek az értetlen asszonyok! Anyám összetette a fakéreg formájú, eres két kezét. – Tekintetes tanár úr, szegények vagyunk mi bizonyítvány nélkül is, tessék azt meghinni minékünk. Zólyomi tanár úr hirtelen elkapta rólunk a szemét és lesütötte a fejét. – Látom én azt, lelkem, hiszem is, de látja, nekem is a törvény parancsol. Hozzon írást a városházáról. A városháza csak miatyánknyira volt az iskolához, mégis nagyon messze volt. Hogy tudhatná ott a járást az olyan asszony, aki csak mezítláb-papucsban jár? A Dobos baktert ismeri, aki az adóintőt ki szokta hozni, de az süket, meg a Csajka végrehajtó urat, de az goromba. Bizony ránkharangozták a delet, mire a tetthelyre taszigáltak bennünket. Csakhogy ott akkorára be volt zárva az ajtó. Az írnok úr átment sörözni a Koronába. Most már mit csináljunk? Az anyám életében kocsmában nem volt. Az írnok urat sem ismeri. No, leülünk itt a küszöbre, kivárjuk szépen. Az előfogatos megkérdezte, mi járatban vagyunk, s megmondta, hogy az írnok egy sánta ember, azt szólítsuk meg. Délelőtt csak az egyik lábára sánta, de sörözés után mind a kettőre, könnyen megismerhetjük. Meg hát, meg is ismertük úgy két óra felé. Először nagyon jó kedve volt, mindenáron meg akarta csókolni édesanyámat, de ahogy nekitántorodott a kerékvető kőnek, egyszerre fölmérgesedett: – Mit reszel a fene ilyenkor benneteket? Aztán úgy tudom, nektek szőlőtök is van? – Van. Két lánc. Egy lánc belőle egészen puszta föld. A bicebóca ember most már ordított. – Nahát! És még szegénységi bizonyítvány kellene nékik! Bitangok! Csalók! Már a piac másik végén bukdácsolt, de még akkor is hallottuk a káromkodását. A hajdú peckesen szalutált neki, aztán belénk döfte a szemét. – Oszoljunk, oszoljunk, asszony, még szépen vagyunk! Megrettentünk egy kicsit, de a városháza sarkán magunkhoz tértünk. Nagyakaratú asszony volt az anyám. – Nem hagyom én ezt ennyiben, kisfiam. Gyerünk csak el a Bajáki tanító úrékhoz, mindig jó emberünk volt az nekünk. Bajáki tanító úr tanított engem ábécére s azóta minden szüretkor eljött megnézni, hogy nagyot nőttem-e. Nagyon jó ember volt, de most ő se segíthetett. – Akinek birtoka van, lelkem, annak nem jár szegénységi bizonyítvány. Azt se tudtam eddig, hogy nekünk birtokunk van. Bizony, olyan birtok, hogy tíz bukfenccel át lehet érni, de a tizediknél már a szomszéd földjére huppan az ember lába. Az a szerencse, hogy csupa feneketlen homok. Ha agyagföld volna, amiből sár lesz, azóta rég elhordtuk volna az egész birtokot a lábunkon. A tanító azt a tanácsot adta, hogy próbáljon az apám szót érteni azokkal a városi urakkal, akiknek a házához az öregapám járatos volt valaha. Tudniillik az öregapám tudta valamikor a legszebben vágni a dohányt a városban s ezért igen híres ember volt a maga idejében. (Ezt a jövendőbeli életíróm kedvéért jegyzem föl. Tudják meg, hogy a híresség nem velem kezdődött.) Minden városi úr vele vágatta a dohányát. Tudták, hogy az öreg juhász kezéhez nem ragad abból egy gyújtatnyi se. Hát hiszen az öregapámra csakugyan jó szívvel emlékeztek vissza a városházán a kiskun urak, amikor az apám másnap beszégyenkezett hozzájuk. De ővele nem állt szóba, csak a főjegyző, az is csak annyit mondott: – Látja, Márton, nem kellett volna annyit éltetni Kossuth Lajost. Akkor most nem volna maga olyan jegyes ember. Az adóügyi tanácsnok maga is negyvennyolcas ember volt, az legalább tanáccsal szolgált. – Nézze, még ebben a hónapban kimegy a szőlőbe a jégkárbecslő bizottság. Esetleg az ád maguknak egy kis írást arrul, hogy hogy és mint. Azt azután be kell adni a tanácshoz, kérvénnyel. Utóvégre lehet tandíjmentességet adni, csak akarni kell. De a világért ne mondja ám senkinek se, hogy ezt én javasoltam, mert engem úgyis mindig azzal áztatnak, hogy bujtogatom a népet. Engem nem hurcolt föl az apám a városházára, lent hagyott a kapuban. Azzal mulattam magam, hogy a kapura akasztott hirdetményt silabizáltam. Valami monostori betyárnak a fejére tűztek ki száz pengő jutalmat. A betyár feje ennyit ért a hazának. Az én tiszta jeles kis életem nem ért meg senkinek hat forint ötvenhárom krajcárt. Ezt akkor tudtam meg, mikor az apám lejött és szótlanul megfogta a kezemet. Csak akkor szólalt meg, mikor a piacon a csizmadiasátrak elé értünk. Szelíden, halkan kérdezte tőlem: – Látod-e, milyen szép a szép csizma? – Látom – dobbant nagyot a szívem. Mert már tudtam, mi lesz a következő kérdés. – Mit szólnál hozzá, hátha csizmadiainasnak adnánk? Nem tudtam szólni. Csak a fejem ráztam. Mit értettem én még akkor a világi élethez és honnan tudhattam volna még akkor, mi minden pálya nyílik meg öreg koromra a csizmadiák előtt? Én csak azt tudtam, hogy a csizmadiainasok piszkosak, szurokkal dolgoznak, és ha találkozom velük az utcán, akkor belelöknek az árokba. Hiszen ha én azt fölértem volna ésszel, hogy a lökdelődző embereké a világ! Otthon erre nagy tanácskozás volt. Kanapét, tükröt, ágyterítőt, minden luxustárgyat összenéztünk, amit pénzzé lehetne tenni, hogy az egy pengőből hetedfél legyen. Még a kétesztendős húgom bölcsőjét is föltekintettük – nagy gyerek az már, vackolhatunk neki a kuckóban is. De hát ez mind kevés. Ha a tandíjat futná is, miből győznénk a könyvet? Szerbe-számba szedtük a komákat és a sógorokat is. De hát azok is mind jégverte emberek voltak – hogy segíthetne vak a világtalanon? Azon az éjszakán nekem már nagyon rossz álmaim voltak. Csirizes tálba ragadtam, dratvát kötöttek a lábam ujjára a csizmadiainasok és úgy húztak magukkal a kocsiúton a piacra. Mire fölébredtem, dagadt volt a szemem az álombeli könnyektől. Akkorra az apám kihurcolkodott a szőlőbe. Mindig odabujdosott az olyan bajok elől, amiket se szétnevetni, se szétkáromkodni nem lehetett. (Ó, ha nekem maradt volna a birtokból csak annyi, mint egy kutyaól, de sokszor elbujnék oda én is!) Az anyám azonban az ölébe húzott, holott szégyenlős népek voltunk mink és nem is értünk rá az ilyen úri tempókra. Még azt is megpróbálta, hogy rendet csináljon a bozontomban a bontófésűvel. – Ne félj, kisfiam, nem mégy még inasnak. Eszembe jutott az éccaka Agócs főtisztelendő úr. Jó ember az a szegényhez. De szépen kezet csókolj ám neki! Agócs főtisztelendő úr igazán nagyon jó ember volt. Mindig ott sétált a templom körül, mint valami megelevenedett, hatalmas szép nagy bálvány és asszonyt, gyereket el nem engedett maga mellett anélkül, hogy csókra ne nyújtotta volna neki a kezét. Név szerint ismerte az egész várost és anyámat is mindjárt a nevén szólította, ahogy a gyűrűs, kövér kezét elénk tolta. – Mindörökké, Móráné lelkem, mindörökké! No, hodzs vannak, hodzs vannak a Daru uccsában? Kerestölő lesz-e, vadzs haláleset? Mosolygott a nagy tányérrózsa képe, de mire az anyám a végére ért a jajveszékelésnek, akkorára lehervadt róla a mosoly. Szigorú lett a jó ember, mint a kőbálvány. – Hát ostán? Ezsért jajgat? Hát hun van azs megírva, hodzs mindenkinek musáj urat nevelni a dzserekiből? Adhassa inasnak is, nézzse. No, Isten hírivel! De aki jó ember, az csak nem tudja megtagadni magát. Akárhogy megharagítottuk, búcsúzóba is csak megcsókoltatta velünk a jószagú kezét. Most már csakugyan elszakadt minden kötél. Az anyám is azt kérdezte tőlem, hogy milyen inas szeretnék lenni? Istenem, hát mit mondhattam volna mást, mint azt, hogy „könyvkereskedő”. Ezt elég könnyű szívvel mondtam, és erre anyám is fölvidult egy kicsit. Tán arra is gondolt, hogy milyen szép históriás könyveket olvasok én föl neki ezután vasárnap délután az árokparton. Ranezay bácsi volt abban az időben a városunkban az egyetlen könyvkereskedő. Éppen kint is volt a kirakatában a tábla, hogy jó házból való gyereket fölvesz inasnak. Ettől egy kicsit felhődztem, mert a mi házunk roskadt volt egy kicsit, meg a zsindely is lekéredzkedett itt-ott a tetejéről. De ebből nem lett semmi baj se. Ranezay bácsi megnézett gyalogszemmel is, aztán kijelentette, hogy kitanít könyvkereskedőnek – és nem kíván érte többet, csak három pengőt havonta. Sohase felejtem el azt a délutánt, ami erre következett. Meleg volt akkor a fecskeváró hónap, az édesanyám kint mosott a kútnál, én meg ültem a lábánál a teknő alatt. Egyikünk se szólt egy szót se, csak sírtunk csöndesen mind a ketten. Az ő könnye a teknőbe hullt, az enyém pedig az ő lábára. De az igazi kínszenvedésre csak másnap virradtam rá. Amikor az utcabeli pajtásaim reggel mentek a Veni Sanctera és megzörgették a zsalugátert, a kisajtót, a kerítést és bekiabáltak a kapu hasadékán: – Ferkó! Ferkó! Ezt Dante kifelejtette a poklából! Bújtam én színbe, ólba, padlásra, de a boldogok zsibongása minden reggel rám talált. Nem is bírtam egy hétnél tovább. Ahogy elhaladtak a házunk előtt a pajtásaim: megvártam, míg a sarokra érnek, akkor én is utánuk eredtem. A piacon, a guggon ülő kofák közt ácsorogtam, míg odahallatszott az iskolánkból a nyolcórai csengetés, mire betakarodott gyerek és tanár. Akkor aztán megkerültem az iskolát, először csak messziről, aztán mindig kisebb körben. Ádám tehetett így, mikor az elveszett paradicsomból kicsukták. Ha van valaki a világon, aki próbálta az ő kínszenvedését, én vagyok az! Csakhogy Ádámot csak a paradicsomból kergették ki, nem az iskolából, őt csak a terített asztaltól tiltották el, nem a könyvektől – azt ki lehetett bírni, abba bele lehetett nyugodni. Én már a negyedik nap belül voltam a kerítésen. Négykézláb csúsztam el az igazgatói szoba előtt, végig a hosszú fehér folyosón, míg elértem a harmadik osztály nyitott ajtajáig. Ott aztán hallottam én mindent. Azt is, amit magyaráztak, azt is, amit feleltek, azt is, amikor az öreg pedellus odacsoszogott a csengőhöz. Akkor aztán usgye, szaladtam vissza az utcára, már amennyire négykézláb futni lehet. Szeptember közepéig nem volt semmi baj. Lopva is lehet jóízűeket inni a tudomány kútjából, amitől szöges drótkerítéssel zártak el engem, szegény kis kócos csürhét. Hanem akkor az történt, hogy Eyszrich tanár úr a latin nyelv szépségeit ragyogtatta a harmadik osztály előtt. Hogy milyen érccsengésű, hogy milyen erővel teli, hogy milyen tömör nyelv az, hogy annak semmi más nyelv a nyomába nem hághat. – A latin azt mondja: Unus es Deus. Ki tudja, hogy lehetne ezt magyarul mondani? Mély csönd. – No, senki sem meri megpróbálni? Nagy Mátyás? Nagy Mátyás jeles deák volt, valami uradalmi inspektórnak a fia, vetélytársam a másodikban. Meg is szólalt a provokálásra: – Egy vagy Isten. – No, nem egészen. Micsoda szórend ez? Nagy Mátyás észbe kapott. – Vagyis hogy: egy Isten vagy… Megint a tanár úr hangját hallottam: – Nem, nem. Nem érzitek, hogy a latinban valahogy több van? Rémülten dobogott a szívem, de nem bírtam magammal. Be kellett kiáltanom: – Egyedül te vagy az Isten… Abban a percben már koccant is a homlokom a téglán, mert beleszédültem az izgalomba. Mit tettem, mi lesz ebből? Az lett, hogy a latin tanár ölben vitt be az iskolába és többet azután sose kértek tandíjat Móra Márton földbirtokostól. Unus es Deus. Egyedül te vagy az Isten. Ha egy kicsit messze vagy is, ha sokszor nem érsz is rá a földre nézni… De azért a szeptember nekem legszomorúbb hónapom marad erre az életre. És ha én a befelé síró fajtából való vagyok is, mindig teleszivárkodik könnyel a szemem, ha szeptemberben lehajtott fejű kis gyereket látok…

Vége

arany sorelválasztóarany sorelválasztó

De gustibus non est disputandum
  • Az ízlések különböznek
Dum spiro, spero.
  • Amíg élek, remélek
Fortes fortuna adiuvat.
  • Bátraké a szerencse.
Ordo est anima rerum.
  • Rend a lelke mindennek
Quod licet Iovi, non licet bovi.
  • Amit szabad Jupiternek, nem szabad a (kis)ökörnek.
Repetitio est mater studiorum.
  • Ismétlés a tudás anyja.
Unos pro omnibus, omnes pro uno!
  • Egy mindenkiért, mindenki egyért!
Tabula rasa.
Tiszta lap.
Quod licet Iovi, non licet bovi!
Amit szabad Jupiternek, nem szabad a kisökörnek!
Omnia vincit amor.
A szerelem mindent legyőz.
Exercitatio artem parat. (Tacitus)
Gyakorlat teszi a mestert.
 
 
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...

Share It