Gulácsi népmonda: A rodostói kakukk

 A fejedelem sohasem panaszkodott honvágyról.

(Alexander von Liezen-Mayer: Rákóczi Rodostóban)

 Csak egy kis hazai kakukkszóra vágyott.

 

Mikes Kelemen, a fejedelem íródeákja meghallotta a kívánságot.

Másnap reggel kiment a kertbe ...

 

Rodostói életükről leveleket írt, melyeket sosem vitt el a postás.

 

Belőlük megismerhetjük a száműzöttek életét.

 

Az utókor szeretettel emlékszik a bujdosókra és Rákóczira.

A  RODOSTÓI  KAKUKK

Gulácsi népmonda

A rodostói bujdosókat erősen kínozta a honvágy, ébren is csak álmodoztak, mindig Magyarországon jártak.

A fejedelem ebben is példát mutatott híveinek, sohasem panaszkodott honvágyról, nem keserítette őket a múlt emlegetésével.. Egyszer mégis felsóhajtott:

- Csak még egyszer hallanék egy kis hazai kakukkszót!

Meghallotta ezt a sóhajtást Mikes Kelemen, a fejedelem hűséges kísérője. Mindjárt azon kezdett töprengeni hogyan szólaltassa meg a kakukkot a rodostói kertben.

Nem sokáig töprengett, másnap reggel titokban kiosont a kertbe, ott egy fa alatt a fűbe hasalt, tenyerét a szájához tette, és elkezdte a kakukk szavát utánozni.

Meghallja Rákóczi fejedelem a rodostói kakukkszót, és igen elcsodálkozik rajta.

Keresni kezdi a kertben, ugyan merre lehet a kakukkmadár? Ahogy keresi, ott látja hűséges íródeákját, Mikes Kelement a fűben.

Mindjárt tudta, hogy ő a rodostói kakukk, s hű emberét könnyes szemmel megölelte.

Mikes Kelemen dolgozószobája.

A magyarok utcája, melyet III. Ahmed szultán jóvoltából kaptak a bujdosók.

A szultán baldahinos trónja a Topkapi Szerájban, Isztambulban.

(Akkor Konstantinápolynak hívták, korábban meg Bizáncnak. Ugye ismerős.)

 Valószínű, hogy Rákóczit is itt fogadta a szultán.

A fejedelem szeretett volna hazatérni, de nam állt módjában. A nagyhatalmak nem engedték.

III. Ahmed szultán egy kerti mulatságon. Minden bizonnyal Rákóczit is vendégül látta.

Ilyen pompával fogadta a szultán a hozzá érkezőket.

(Jean-Baptiste Mour - Audencia a szultánnál)

Ezt a kutat akkor építették.

Rákóczi háza Rodostóban, melyet a szultántól kapott.

Itt élt haláláig.

 Íme a fogadószoba a saját maga által készített karosszékkel együtt.

Másolatát a Nemzeti Múzeumban láthatjuk.

Szekrények a házból.

Egy gyönyörű ablak az ebédlőjéből.

Szalon.

Ez a kép magáért beszél.
Szintén Rodostóban van, a ház előterében.

(Fotók Esztella 2 albumából és Fölöttem a felhő c. blogból.)
Köszönöm!

Most tegyetek próbát!
Kiderül ki tudja ügyesen kiegészíteni a hiányos szöveget.

A rodostói kakukk

(Gulácsi népmonda)

A rodostói .......... erősen kínozta a ......., ébren is csak .........., mindig .............. jártak.

A ......... ebben is példát mutatott ........, sohasem ............ honvágyról, nem keserítette őket a .... emlegetésével. Egyszer mégis ............:
- Csak még ....... hallanék egy kis hazai ..........!
Meghallotta ezt a sóhajtást ..... ......., a fejedelem hűséges ........ . Mindjárt azon kezdett .......... hogyan szólaltassa meg a kakukkot a ........ kertben.
Nem sokáig töprengett, másnap ...... titokban kiosont a ......, ott egy fa alatt a .... hasalt, ........ a szájához tette, és elkezdte a kakukk ...... utánozni.
Meghallja ....... ......... a rodostói kakukkszót, és igen ............. rajta.
Keresni ..... a kertben, ugyan ..... lehet a ...........? Ahogy keresi, ott ..... hűséges .........., Mikes Kelement a ..... .
Mindjárt tudta, .... ő a rodostói ......, s hű emberét ....... ....... megölelte.

Ugye, hogy ment?!

Érdekesség: II. Rákóczi Ferenc száműzetésében faragott karosszéke, Rodostó, Törökország.
 Részlet Szitakötő blogjából.

Fúrás-faragás, szöszmötölés halk neszei szűrődnek ki II. Rákóczi Ferenc rodostói szobájából. Mi bontakozhat ki a falécekből?

A karosszék magassága 121 cm, szélessége 78,5 cm, mélysége: 45 cm, valamikor 1720-1735 között készült.

II. Rákóczi Ferenc nevét hallva legtöbbünk arra gondol, hogy nagyformátumú államférfi, hadvezér, „bujdosó fejedelem”, bölcs diplomata és művelt író volt. Kevésbé ismert, hogy tehetsége volt a fafaragáshoz is. Az ő munkája ez a karosszék is, amely a Magyar Nemzeti Múzeum történeti kiállításában két, - szintén a fejedelem által faragott gyertyatartó társaságában tekinthető meg. A fejedelem önként vállalt száműzetésében, Rodostóban tanulta ki az asztalosmesterség és fafaragás tudományát. A törökországi emigrációban töltött évek (1720–1735) alatt az élénk diplomáciai és baráti levelezés mellett kapcsolatban volt a többi törökországi magyar bujdosóval. Sokat foglalkozott vallási kérdésekkel és írással, de rendszeresen szakított időt a fúrásra, faragásra is.

Az ő keze munkáját dicséri többek között a rodostói ház ebédlőjének faragott díszítése is, amelynek eredetijét – furcsa módon – ma Kassán, a törökországi eredeti másolataként felépített házban láthatja az érdeklődő közönség.
A fejedelem szorgos munkálkodásáról még Mikes Kelemen is megemlékezett Törökországi leveleiben:

„…ebédig az olvasásban és az írásban tölté az időt, ebéd után pedig, aki látná, azt mondhatná, hogy valamely mesterember, vagy fúr, vagy farag, vagy az esztergában dolgozik, és az ő gyönyörű szakálla sokszor tele forgáccsal, hogy maga is neveti magát, és úgy izzad, mintha munkája után kellene enni kenyerét”.


A karosszéket, melyet fehér alapon kék, rózsaszín és zöld festés borít, hársfából faragta Rákóczi. Erősen ívelt alacsony lába és trapéz alakú, bőrrel bevont ülőlapja van. Elülső frontját és egyenesen felnyúló háttámláját dús, virágos és leveles faragás díszíti, támlájának tetején szintén faragott virág- és gyümölcskötegek láthatók, oldalán szőlőfürtök csüngenek.



A szék eredetileg a rodostói házi kápolnában állt. Az épület a magyar kolónia többi házával együtt a XIX. század végére meglehetősen elhanyagolt állapotba került. 1906-ban a fejedelem és társai hamvait ünnepélyesen hazaszállították Magyarországra, és újratemették. A rodostói Rákóczi-ház még ép belső díszítéseit a karosszékkel együtt Thaly Kálmán közreműködésével Kassára (ma: Kosice, Szlovákia) költöztették, ahol a rodostói ebédlőház mintájára berendeztek egy „Rodostó-Házat”. A karosszék végül innen került a Magyar Nemzeti Múzeumba.

A rodostói ebédlőházat először 1932-ben újította fel a magyar állam, 1933-ban megnyitották a nagyközönség előtt. 1968-ban avatták fel a Nemzeti Múzeum tervei alapján készült kiállítást. Az épületet felújították 1982-ben, majd 2007-ben is. 2010-ben maga a kiállítás is megújult. Idén február óta már korszerűsített kiállításon, többnyelvű tárlatvezető rendszer segítségével ismerkedhetnek meg a látogatók II. Rákóczi Ferenc családjának történetével, valamint az erdélyi magyar fejedelem és az emigrációban élő magyarok életével.


K  I  R  A  K  Ó :

http://www.jigsawplanet.com/?rc=play&pid=1e98f0785eed

Csak rá kell kattintani a linkre és már mehet is a tologatás!
Sok sikert!

Fogaskerék,  aztán az ablakban "scatter"= szórás.

Vigyázat! Időt is mér!

Petőfi Sándor naplójából

 Petőfi sándor a költő.  Korán reggel indult az ifjak kávéházába.



A Pilvaxban még csak néhány fiatalember volt.

Búsan politizáltak.

Petőfi Bulyovszki Gyulával beszélt először.

Bulyovszky Jókaival együtt éppen a proklamációt,   azaz a 12 pontot szerkesztette.
Jelmondata:
"Legyen béke, szabadság és egyetértés!"

Vasvári hadonászott a botjával, amiből Bécs felé röpült a szurony anélkül, hogy valakit is megsebesített volna.
- Jó jel! - kiáltottak fel egyhangúlag.

A szerdai nap feleségére, Szendrei Júliára emlékeztette.
Szerencsés napnak nevezte.

Lelkesen, a sors iránti bizalommal tértek vissza a kávéházba.

Sorra járták az egyetemi ifjúságot. Ez a Műegyetem, ahol az orvosok után a mérnökökkel találkoztak.

Mire a jogászokhoz értek hatalmassá duzzadt a tömeg.

Mindenhol lelkesedéssel fogadták őket. Jókai mindannyiszor felolvasta a proklamációt, ő pedig elszavalta a Nemzeti dalt.

( Thorma János festménye)

A lelkes tömeg vele együtt szavalta a refrént.

Elhatározták, hogy nyomban a nyomdához mennek.
Legközelebb Landerer & Heckenast nyomdája volt.

Hallgassátok meg egy kislány előadásában:
https://www.youtube.com/v/16801NIs6W4

A sajtót lefoglalták a nép nevében.

Először a 12 pontot kezdték nyomni.

Utána a Nemzeti dalt.

Ezrenként osztották szét a nép között.

Vinzenz Katzler: A Landerer és Heckenast nyomda előtt 1848. március 15-én - színes litográfia 

Délután 3 óra van a Nemzeti Múzeum előtt, ahová a nagygyűlést hirdették.

A szakadó eső daczára tízezer ember gyűlt a Múzeum elé.
Petőfivel - a szájhagyomány szerint - itt is elszavaltatják a Nemzeti dalt.

Elhatározzák, hogy a Városházához mennek, hogy a 12 pontot magukénak vallják a polgárok is és velük egyesüljenek.
A képen Kossuth Lajos kortesmenete látható kicsit később.

Úgy is lett. A polgármester aláírta a 12 pontot s azt az erkélyről lemutatta a népnek.
Óriási lelkesedés tört ki.
Elhatározták, hogy átmennek Budára a Helytartótanácshoz és kiszabadítják Táncsics Mihályt.

Az akkor épülő Lánchídon haladtak át.

Budán a Helytartótanács következett. Húszezer ember kíséretében mondták el kívánataikat.

A nagyméltóságú helytartótanács sápadt vala s öt percnyi tanácskozás után mindenbe beleegyezett.

Táncsics Mihály a közelben raboskodott.

A cenzúra eltöröltetett, a rab írót diadalmenettel vitték át Pestre.
Még a lovakat is kifogták, hogy ők húzhassák a hintót.

Ez volt március 15-e.
Eredményei olyanok, melyek e napot örökre nevezetessé teszik a magyar történetben.

Pest, 1848. március 17.


Ha szeretnétek tudni milyen volt a helyesírás és szóhasználat 48-ban - olvassátok el Petőfi sorait eredetiben!


Petőfi Sándor naplója 

 részlet

 "Korán reggel az ifjak kávéházába siettem. Az úton Vasvári Pállal találkoztam, mondtam neki, hogy menjen Jókaihoz s ott várjanak meg együtt engemet. A kávéházban még csak néhány fiatal ember volt, kik nagy búsan politizáltak. Bulyovszky Gyulát, ki közöttük volt meghítam Jókaihoz, a többieknek meghagytam, hogy az érkezőket tartsák itt, míg vissza nem jövünk.

Haza menvén, előadtam szándékomat a sajtó rögtöni felszabadításáról. Társaim beleegyeztek. Bulyovszky és Jókai proclamatiót szerkesztettek, Vasvári és én föl s alá jártunk a szobában. Vasvári az én botommal hadonázott, nem tudva, hogy szurony van benne; egyszerre kiröpült a szurony egyenesen Bécs felé, a nélkül, hogy valamelyikünket megsértett volna.

– Jó jel! kiáltánk föl egyhangúlag.

A mint a proclamatio elkészült, s indulófélben voltunk azt kérdém, micsoda nap van ma?

– Szerda, felelt egyik.

– Szerencsés nap, mondám, szerdán házasodtam meg!

Lelkesedéssel és a sors iránti bizalommal mentünk vissza a kávéházba, mely már tele volt ifjakkal. Jókai a proclamatiót olvasta fel, én Nemzeti dalomat szavaltam el; mind a kettő riadó tetszéssel fogadtatott.

(A Nemzeti dalt két nappal előbb, március 13-kán írtam, azon lakomára, melyet az ifjúság március 19-kén akart adni, mely azonban az eddigi események következtében szükségtelenné válván, elmarad. Míg én az egyik asztalnál a nemzeti dalt írtam, feleségem a másik asztalnál nemzeti fejkötőt varrt magának.)

A kávéházban azon határoztuk, hogy sorra járjuk az egyetemi ifjúságot, s majd teljes erővel kezdjük meg a nagy munkát. Először az orvosokhoz mentünk. Szakadt az eső, a mint az utcára léptünk, s ez egész késő estig tartott, de a lelkesedés olyan, mint a görögtűz: a víz nem olthatja el. Az orvosi egyetem udvarában ismét fölolvasta Jókai a proclamatiót és én elmondtam a Nemzeti dalt. Innen a mérnökökhöz, ezektől a seminariumba a jogászokhoz vonult a számban és lelkesedésben egyaránt percenként növekedő sereg. A seminarium csarnokában elénk állott egy professor és ezt mondta nagy pathossal:

– Urak, a törvény nevében!

Többi szavait elnyelte a sokaság mennydörgő kiáltása, s a tisztelt tanár többé nem juthatván szóhoz, szépen elkotródott. A jogászok rohantak ki az utcára, hogy velünk egyesüljenek. Közülük Vidacs emelt szót, elmondta, hogy professoraik a tartandó lakomábani részvevést eltiltották kicsapási büntetés mellett. Kacaj és bosszankodó kifakadások a hallgatóságban. De a lakoma már csak mellékes dolog volt. Jókai ismét fölolvata a proclamatiót s a tizenkét pontot, s én velem elszavaltatták a Nemzeti dalt. Mindkettőt fanatikus lelkesedéssel fogadták s a refrainban előjövő „esküszünk”-öt mindannyiszor visszaharsogta az egész sereg, mely a téren állt.

– Most menjünk egy censorhoz, és vele írassuk alá a proclamatiót és a Nemzeti dalt! kiáltott valaki.

– Censorhoz nem megyünk, feleltem, nem ismerünk többé censort, el egyenesen a nyomdába!

Mingyárt beleegyeztek és követtek.

Landerer nyomdája legközelebb volt hozzánk, oda mentünk. Jókait, Vasvárit, Vidacsot és engem neveztek ki küldötteknek, hogy a sajtót lefoglaljuk. Mi megtettük azt a nép nevében, s a tizenkét pontot és a nemzeti dalt rögtön nyomni kezdték. Ezalatt kinn lelkesítő beszédeket tartottak Egresi Gábor, Degré, Vasvári, Jókai stb. Dél felé elkészültek a nyomtatványok, s ezrenként osztattak szét a nép között, mely azokat részeg örömmel kapkodta. Délután három órára gyűlést hirdettünk a múzeum terére, s a sokaság eloszlott.

A szakadó eső dacára mintegy 10.000 ember gyűlt a múzeum elé, honnan a közhatározat szerint a városházához mentünk, hogy a tizenkét pontot magokénak vallják a polgárok is, és velünk egyesüljenek. A tanácsterem megnyílt, s megtelt néppel, először. Rövid tanácskozás után a polgárság nevében aláírta a polgármester a tizenkét pontot, s az alant álló sokaságnak az ablakból lemutatta. Óriási kitörése a lelkesedésnek! ... Egyszerre az a hír szárnyal, hogy katonaság jön ... körülnéztem, hogy az arcokat vizsgáljam, egyetlen egy ijedt arcot sem láttam ... minden ajkon e kiáltás: fegyvert! fegyvert!

Ezen, különben alaptalan hír, oly fölindulást okozott, hogy Nyári Pál és Klauzál tovább beszéltek egy óránál, a nélkül, hogy beszédeikből egy-egy töredék mondatnál többet hallottunk volna.

– Budára, – Budára! – a helytartótanácshoz! ... nyitassuk meg Stancsics börtönét! ... Budára! ...

Ezek voltak a nép leginkább és legtöbbször hallható kiáltásai. Végre választmány neveztetett ki Budára menendő, s a helytartótanácsot fölszólítandó, hogy a censurát rögtön eltörölje, Stancsicsot szabadon bocsássa, s a katonságnak rendeletet adjon, miszerint ügyeinkbe semmi szín alatt be ne avatkozzék. A választmány tagjai: Egresi Sámuel, Gyurkovics Máté, Irányi Dániel, Irinyi József, Kacskovics Lajos, Klauzál Gábor, Molnár György, Nyári Pál, Petőfi Sándor, Rottenbiller Leopold, Staffenberger István, Tót Gáspár, Vasvári Pál.

A választmány legalább 20.000 ember kíséretében fölment Budára a helytartótanácshoz és előadta kívánatait. A nagyméltóságú helytartótanács sápadt vala és reszketni méltóztatott, és öt percnyi tanácskozás után mindenbe beleegyezett. A katonaságnak kiadatott a tétlenség iránt a rendelet, a censura eltöröltetett, Stancsics börtönajtaja megnyílt. A rab írót diadallal hozta át a töméntelen sokaság Pestre.

Ez volt március 15-ike. Eredményei olyanok, melyek e napot örökre emlékezetessé teszik a magyar történetben. Események folytatásának ez közönséges volna, kétségkívül, de tekintve annak, a mi volt, kezdetnek, nagyszerű, dicső. Nehezebb a gyermekeknek az első lépést megtennie, mint mérföldeket gyalogolni a meglett embernek."

Pest, március 20. 1848

Bellony László: Talpra magyar

A Talpra magyar és a Szabad sajtó kivívása a Mese, legenda és valóság oldalról -

http://kettoe.lapunk.hu/?modul=oldal&tartalom=142724

Petőfi barátai - http://www.munkacsyszfv.hu/tudastar/marciusi_ifjak.html